Csigakaraván

Ahogy böngésztem a blogot, hogy újra felvegyem a bejegyzések fonalát, azt láttam, hogy a legelső posztom csaknem hét éve született egy rövid felvidéki bringatúráról. 2015-ben még nem tudtam, milyen meglepő fordulatokat tartogat számomra a Csigakaraván útja, de a Zemplén iránti rajongásom hét esztendő alatt sem változott semmit – sőt, amióta újra „itthon” élek, azóta csak fokozódott. Mi mással ébreszthetném hát fel a blogot Csipkerózsika-álmából, mint egy újabb környékbeli látnivaló bemutatásával? Ez a rövid írás Szlovákia legmélyebb pontjára, Bodrogszögre kalauzol.

A kicsi zsákfaluban idén jártam harmadjára. Először, kb. tíz éve, Sátoraljaújhelyből indultam Kisújhelyen, Borsin, Szőlőskén és Bodrogszerdahelyen keresztül. Néhány évvel később már ketten vágtunk neki az útnak, akkor Pácinnál léptük át a határt, s a nagykövesdi várrom megtekintése után fordítottuk a kormányt Szerdahely, majd Bodrogszög felé. A minap pedig ismét egyedül indultam el Sárospatak felől, s a Holt-Bodrog nyomát követő töltésen, Felsőbereckinél jutottam el Szlovákiába. A település tehát sokfelől megközelíthető, és mindegyik útvonal más-más érdekességeket tartogat: Újhely felől megállhatunk a borsi Rákóczi-kastélynál (melyet nemrégiben újítottak fel), ebédelhetünk egy jót a szőlőskei Zlata Putnában, a Szerdahely előtti hídon pedig megállhatunk egy kicsit és gyönyörködhetünk a kanyargó Bodrogban. Ha Pácin-Nagykövesd felől érkezünk, akkor a nagykövesdi várrom önmagában is szép látványosság lesz, és ha onnan átmegyünk Bodrogszerdahelyre, akkor festői panorámában lesz részünk: a két települést összekötő útvonal a kedvencem a környéken. Ezekről sajnos nem tudok fotókat mutatni, hiszen a jelen bejegyzés egy harmadik útvonalról fog szólni – egy olyan útról, amelyben elsősorban nem az épített környezet miatt vált izgalmassá számomra.

Sárospatakról indultam, és előzetes tájékozódásom nyomán megtudtam, hogy „a töltésen” egészen egyszerűen el lehet jutni Bodrogszögig, csak végig kell tekerni rajta. Ez némi módosítással így is történt! Ha átmegyünk Sárospatak (jelenleg) egyetlen Bodrog-hídján, akkor balra kanyarodva hamarosan rátalálunk a töltésre, amely elvisz minket egészen Alsóbereckiig. (Fontos itt megjegyeznem, hogy csak gyalog és kerékpárral lehet rajta közlekedni.) A természeti környezet gyönyörű: bal kéz felől a Holt-Bodrog ágai kígyóznak, hűs levegővel, madárdallal, tücsökzenével kísérve, jobb kéz felől pedig a síkság, távolban hegyekkel.

Alsóbereckinél már messziről látszik egy színes napernyőkkel hívogató műintézmény: mivel ekkor már kb. egy órája tekertem (nem vagyok valami gyors), úgy döntöttem, megállok egy pihenőre. Némi frissítő elfogyasztása után megkérdeztem a pultos hölgyet, hogy merre lesz az előre: azt mondta, ne menjek tovább az eddigi úton, hanem térjek át a felsőberecki töltésre. Így tettem, de előtte lefotóztam a bisztró parkolójában álldogáló, obligát bereckis gólyákat, itt épp műanyag kivitelben:

Innen tehát újult erővel vágtam neki Felsőnek: rövid ideig a közúton haladtam, majd a Bodrog-hídnál jobbra álltam rá újra a töltésre. Ez az ösvény kicsit gazosabb, göröngyösebb volt, mint a korábbi szakasz, és mivel lassú is vagyok meg kényelmes is, ezért a faluhoz érve letértem róla, hogy körbekérdezzek, van-e jobb út esetleg. Egy kedves hölgybe botlottam, aki cirkalmas körmondatokkal igazított útba: röpködtek a levegőben a tóthjozsók meg a székelypalik (a nevek fiktívek), illetve szóba került a Borsit és Sárospatakot összekötő alagút legendája is: azt mondta, ő tudja az utat arrafelé is, de nem árulhatja el. (Errefelé él egy szóbeszéd, amelyet számtalan változatban hallottam már: a két vár között titkos alagút található, melyet II. Rákóczi Ferenc használt menekülésre.) Picit ironizálok ugyan, de valójában a kirándulások során ezeket a spontán útbaigazításokat szeretem a legjobban, még ha terjengősek is. Mivel a hölgy azt is apróra elmagyarázta, melyik alsó úton kerülhetem ki a töltést, ezért az általa mutatott irányba indultam, így pár száz métert kikövezett úton tettem meg. A földútra való visszakanyarodást azonban nem úszhattam meg, de a következő látvány motivált:

Az országhatár! Innen már egészen közelről látszott a Tarbucka (a fotón a határjelző korláttól jobbra látható), amely Bodrogszerdahely, Nagykövesd, Kiskövesd és Szomotor határában fekszik – ha ezt a dombot látjuk, már nem járunk messze. A töltésen továbbhaladva ismét egy Bodrog-holtág kanyarulatait követjük, s az út egyenesen ide vezet:

Láttatok már ilyesmi templomromot? Szinte biztos. Sokszáz éves, a vakolat már régen lemállott róla, egyhajós, torony nélküli, Árpád-kori… soroljam még? Láthatunk hasonlót a környéken Karcsán, Borsiban, de országszerte találkozhatunk efféle épületekkel, például a Balaton-felvidéken, a Beregben, a Nyírségben, változó állapotokban. Miért érdekes éppen a bodrogszögi? Mutatok még néhány képet:

Érdekesség nr. 1. Egészen elképesztő helyen van, a Holt-Bodrog közvetlen közelében, csendes, szinte érintetlen környezetben – templomnak ennél jobb, áhítatosabb helyet nehéz lenne találni.

Érdekesség nr. 2. Megfelelő állapotban van a korához képest – 13. századi, tehát nagyjából nyolcszáz éves templomról beszélünk. Amikor korábban jártam ott, még be lehetett menni a templomtérbe, jelenleg zárt kapu fogadja a látogatót, és azt hiszem, ez jól van így. Tető fedi, az ablakokat pedig beüvegezték, tehát az időjárás viszontagságaitól is óvják az épületet. 

Érdekesség nr. 3. A templom mellett található Szlovákia legalacsonyabb pontja, 94,3 m tengerszint feletti magasságban, melyet oszlop is jelöl.

Miután kicsodálkoztam, kiörültem és kifényképeztem magam, hazafelé indultam – nem szeretek ugyanazon az úton visszamenni, mint amelyiken jöttem, így a szomszédos Bodrogszerdahely felé vettem az irányt. Útközben a bodrogszögi községi hivatal kertjében megkerestem Kossuth Pál és felesége sírjait is, akik Kossuth Lajos családjához tartoztak (sajnos nem sikerült kiderítenem, milyen rokonságban álltak egymással), és sokat tettek a község fejlődéséért.

Ezután az volt a nagyívű tervem, hogy Bodrogszerdahelyen a méltán híres Báró Étteremben veszek magamhoz némi enni- és innivalót (természetesen volt nálam ilyesmi, de a természeti és történelmi látnivalók mellett a helyi gasztronómiára is kíváncsi vagyok), de mint azt egy másik vendéglátóegységben megtudtam, a hely május elsején sajnos bezárt. Szerdahely azonban méretéhez képest gazdagon el van látva kocsmákkal, bisztrókkal, láttam pizzériát és gyrosost is, én most a Bodrog Bárt választottam, ahol éppen szabadtéri zenés-táncos rendezvény zajlott, így a Macarena és a Be My Lover (la da da di da da da daaa – szívesen!) dallamaira fogyaszottam el a narancslémet, de ha nem lennék vegetáriánus, még a helyben főzött gulyással is megkínáltak volna. Sokszor jártam már ebben a községben, és mindannyiszor barátságos, közvetlen emberekkel találkoztam, most is ez volt a tapasztalatom. Itt is a pultos lánytól érdeklődtem a visszaútról, ő Karos irányába fordított. A két települést jól kiépített út köti össze, amelyről csodás panoráma nyílik a sátoraljaújhelyi hegyekre, és az út menti repceföldek látványa sem utolsó.

Karosban kicsit eltévedtem ugyan, de rövid bóklászás után megtaláltam a Vajdácska, majd Sárospatak felé vezető utat. Összesen nagyjából ötven kilométert tettem meg a Bodrog-holtágak vidékén kacskaringózva, a szintkülönbség elhanyagolható volt, tehát ezt a kis túrát kevésbé edzetteknek is ajánlom. Mert amit ezen a vidék kínál, az mindenféle izomlázat megér!