Csigakaraván

Blogunk hosszú álmát aludta egész mostanáig, nem függetlenül attól, hogy lakóhelyet váltottunk: a napfényes Alföldről a kies Zemplénbe költöztünk. Ezalatt sajnos kevés időnk maradt blogbejegyzéseket írni vagy utazgatni, de októberben már elkezdtük kisebb mélyfúrásainkat a környéken. Első egynapos utunk a reformáció emléknapján, a 95. tétel kitűzésének (vagy ki-nem-tűzésének...) 500. évfordulóján Vizsolyba vezetett; előtte azonban Mádon és Abaújszántón is jártunk.

Bár légvonalban egyik település sincs messze régi-új otthonunktól, Sárospataktól, a tömegközlekedést nagyon ki kellett számítanunk, mert nincsenek megfelelően összehangolva a buszok és vonatok, és kevés járat indul A-ból B-be. De mi kalandvágyóak vagyunk, úgyhogy már hajnalban elindultunk, hogy a jól megtervezett túrát teljesíteni tudjuk, és mindegyik településre maradjon elég időnk. Sárospatakról Szerencsre kell vonattal utazni (esetünkben épp vonatpótlóval, mert az elmúlt évek háromszázhetvennyolcadik pályafelújítását végezték), onnan a „kis pirossal”, az abaújszántói vonalon járó motorvonattal jutottunk el Mádra. Csodás, verőfényes őszi reggel volt, szinte harapni lehetett a levegőt a mustillatú faluban. Az állomástól egy rövid sétával jutottunk be a központba, ahol barokk, klasszicista házak és kúriák vártak minket, legtöbbjük igen szép, felújított állapotban.

A C. édesapja és apai nagymamája által sokszor mesélt történet szerint a település neve Ond vezértől származik: amikor a környékbeli panorámát csodálta, így szólt: „Ma ád Isten szerencsét e tájra!” Így alakult ki Mád, Szerencs és Tállya megnevezése (a vezérről pedig Ond falu kapta a nevét). Ma is szépséges kilátás tárul elénk, különösen akkor, ha a központból felfelé indulva megkeressük a zsinagógát. Fő úticélunk ugyanis a néhány éve helyreállított épület és az ahhoz tartozó rabbiház megtekintése volt, és míg a nyitásra várakoztunk, a zsinagógával szembeni szőlősdombok látványával töltekeztünk.

a zsinagóga és a rabbiház

A XVII-XVIII. századtól kezdve érkeztek zsidók a Zemplénbe, eleinte elsősorban kóser borászattal, borkereskedéssel foglalkoztak. Mádon egyre növekvő létszámuk miatt a XVIII. században vált szükségessé egy zsinagóga építése, amely 1795-ben készült el copf stílusban. A hitközség iskolája ugyan csak 1896-ig működött, de az épület szerencsére ma is áll. Ez ad otthont a rabbiháznak, vagyis a mádi zsidóságról szóló kiállításnak, amely a II. világháborúig tartó élénk mádi jelenlétükről, neves rabbikról mesél. A tárlatvezetés két kis videó megtekintésével kezdődött: az egyik egy mókás animáció volt, amelyben a mádi zsidó legendája elevenedett meg (az „Ott vagyok, ahol a mádi zsidó” közmondás hátterében az áll, hogy az egyszeri zsidó elindult Tarcalra, de elaludt a szekerén, a lovai pedig Mádra vitték vissza), a másik videóban pedig Hegyalja zsidóságáról beszélnek rabbik és a környékbeli családok mai leszármazottai. Utóbbi itt elérhető, érdemes megnézni: 

Ma sajnos a régi mádi zsidó családok utódai közül senki sem él itt, hiszen a holokausztnak kevés helybéli túlélője volt, s bár néhányan hazaköltöztek, mégsem tudtak hosszú távon a településen maradni. Az utolsó mádi rabbi, Eliezer Ehrenreich New Yorkban hunyt el. Minderről nemcsak a kiállítás tárgyai, interaktív elemei vagy írásos anyagai tudósítanak, hanem a rendkívül felkészült, készséges idegenvezető is. A viszonylag kis alapterületű rabbiházban több mint egyórás tárlatvezetést kaptunk, és minden felmerülő kérdésünkre részletes, informatív választ kaptunk. Innen is nagyon köszönjük! A sok érdekesség után már csak egy röpke félóránk maradt a zsinagóga megtekintésére, ahol szintén az említett hölgy kalauzolt bennünket. A II. világháború után a pusztulás szélére sodródott épületet a kétezres években újították fel – azon kevés helyreállított zsinagógák egyike, amely alkalmas vallásos használatra is. A gazdagon festett falak, a gömbölyű árkádok, az elegáns oszlopok összhangja önmagában megér egy mádi látogatást – és még ezen kívül is mennyi a látnivaló!

Igaz, hogy Mádon nincsenek nagy távolságok, mégis szednünk kellett a lábunkat a vonatig, hiszen még sokáig elnézelődtünk volna a zsinagógában. Sikerült elérnünk azt a járatot, amellyel Abaújszántó felé vettük az irányt. A terv egy rövid séta és egy ebéd volt, hogy aztán tovább utazhassunk busszal Vizsolyba, de Szántó felülmúlta előzetes elgondolásainkat. Gyakran jártam ebben a városban átutazóban, és az abaúji vidéket is nagyon szeretem – kicsit más hangulatú, mint a Zemplén, lágyabb, kacskaringósabb, van egy erős Középfölde-hangulata számomra. Úgyhogy nagyon örültem, hogy most meglátogattuk Abaúj „fővárosát” is. A főutca épületei régi korok dicsőségét idézik, kissé megkopottak, de valahogy ettől barátságosak. A római katolikus templom papja és gondnoka is az utóbbi jelzőt érdemli: az eredetileg gótikus épület körül téblábolva kedvesen megszólított minket az atya, s megkérte a templom udvarán faleveleket gereblyéző gondnokot, mutassa meg nekünk a belső teret. Így egy váratlan, privát idegenvezetésben lehetett részünk, sőt még egy képeslapot is kaptunk! A gótikus jegyeket őrzi ma is a szentély csillagboltozata vagy a támpillérek, de későbbi stílusok nyomai is felfedezhetőek kívül-belül. 

A rövid látogatás után az egyetlen olyan helyre indultunk, ahol tájékozódásunk szerint lehet ebédelni: az Aba Vezér Étterem menüjét fogyasztottuk el, ami kiadós volt és olcsó. Felfrissülve sétáltunk ki a szomszédos buszmegállóba, ahol a vizsolyi buszra szálltunk fel. Az első magyar nyelvű Biblia otthonáig vezető út lélegzetelállítóan szép. Lankás, zöldellő dombok, takaros parasztházak bukkannak elő a kanyarokból, s mindezt Boldogkő (s egy-egy fél pillanatra Regéc) várának látványa koronázza meg.

Borongós délután lett, mire Vizsolyban leszálltunk a buszról, s a református templom szinte világított fehérségével. Akárcsak Mádon, így itt is két „attrakcióra” válthatunk jegyet a Vizsolyi Biblia Látogatóközpontban: a templom bejárása után a nyomtatástörténeti múzeumot tekinthetjük meg idegenvezetéssel. A minden egész órában induló vezetésre a Bibliás Könyvesházban várakoztunk, ahol egy finom kávé mellett könyveket lehet lapozgatni, és a lelkipásztor családja által befogadott cicák tevékenységein lehet szórakozni: a Könyvesház így egyben egy igazi macskás kávézó is. Miután az összes jószág felbukkant, hamarosan követte őket az idegenvezetőnk is, aki elsőként a 13. században épült, román stílusú templomba kísért bennünket. Beszélt a freskórétegekről, az épület szerkezetéről, és természetesen az 1590-ban készült, első magyar nyelvű Bibliáról, amelynek egyik eredeti példánya itt található. A régi templomban, kicsit elcsöndesedve, megérezhettük a reformátor ősök jelenlétét és Isten Igéjének erejét.

Ezt követően átmentünk a nyomtatástörténeti múzeumba is, ahol nemcsak a korabeli nyomdászat eszközeiről, az első magyar nyomdákról szerezhettünk új ismereteket, hanem egy nyomdagéppel saját lapokat is nyomtathattunk a Vizsolyi Bibliából, ezeket el is lehet vinni magunkkal emlékbe. A „túra” így körülbelül egy-másfél órás, és rendkívül tartalmas, hiszen nemcsak egyház-, hanem nyomdatörténeti érdekességekkel is találkozhatunk.

A látogatás után újra buszra szálltunk, hogy Abaújszántón kössünk ki. Ott még volt idő egy rövid sétára, így a lemenő nap fényében néztük meg a szántói pincesort, ahová idén nyáron a Hello Wood csapata egy kis pihenőt is ácsolt. El tudom képzelni, milyen jó lehet nyáron ezeken a deszkákon egy pohár borral a kézben nézni a naplementét! Egy újabb busszal hamar Szerencsre értünk, aztán pedig a vonatpótlón elevenítettük fel, milyen jó ötlet volt ezzel a kirándulással megünnepelni a reformáció emléknapját.