Csigakaraván

A tengernek nincs gerendája, szokta mondani Mackó úr – de van neki kéksége, csillogása, sötétje és smaragdzöldje is. Sebők Zsigmond hősének talpanyomában járva idén húsvétkor az Isztriai-félszigetről csodáltuk a tengert és a környék további látványosságait. Szokásunktól eltérően most nem egy összefüggő elbeszélésben számolok be élményeinkről, hanem rövid hangulatjelentést írok mindegyik településről, ahol megfordultunk. Fedélzetre fel, irány az Isztria!

Fiume

Mackó úr büszkeségtől és kíváncsiságtól hajtva szeretné kipróbálni a tengeri hajózást, így különféle izgalmakkal tarkított, hosszú vonatútja Fiuméba, a Monarchia egykori szegletébe, fő kikötővárosába vezeti. Itt száll hajóra, s meg sem áll Velencéig; útja során a fönt idézett megállapítást teszi, némiképp megijedve attól, hogy nincs szilárd talaj a lába alatt. Nagyon tetszik neki a tenger látványa, s ha némiképp ironikusan bár, de megjegyzi: „No, már sokért nem adom, hogy megláttam a tengert!” Ennél én valamivel lelkesebb voltam, mikor útközben először pillantottam meg a nagy víz kis csücskét a távolból, és reggelente a lelkesedés a szállásunk teraszán elégedettséggé változott, ahogy a távoli fehér vitorlákat bámultam.

kilátás a teraszról

A népszerű nemzetközi szálláskereső oldalon foglalt remek apartman körül babérfák és rozmaringbokrok nőttek számolatlanul, még a lakásba is bekúszott az illatuk (a vendéglátónk jóvoltából egy nagy marék babérlevelet és rozmaringágat haza is hozhattam). Az első este az apartmanhoz közeli parti sétányon poroszkáltunk végig, és a lemenő nap fényében még a kültéri edzőpadokat is kipróbáltuk. Itt életemben először láttam nem állatkerti környezetben tengeri rákocskákat, nagyon vigyáztam, hogy egyet is el ne szalasszak!

A hangulatos séta után megterveztük, mit csináljunk másnap: legfőképp az Isztriai-félszigeten szerettünk volna autókázni, s néhány vonzó célpontot útbaejteni. Azonban borongós, esős napra ébredtünk, így egy lusta reggeli után Fiume – a mai Rijeka – belvárosába indultunk esernyővel, esőkabáttal fölszerelkezve. A hol jobban megeredő, hol csak cseperkélő esőben jártuk be a kikötő és a piac környékét, hiszen hol máshol adódnak jobb esélyek a helyi ételek kipróbálására. A piacon hatalmas paradicsomokat, joghurtot és burekot vásároltunk, amit az eső elől egy fedett terasz alá bújva fogyasztottunk el, a székesegyház tőszomszédságában. Ennek az egyszerű ételnek párja nincs, ahogy ezt már Palicson is megállapíthattuk! A kikötőben és környékén magyar feliratok után kutattunk, sikeresen: 

Ismét Mackó úrnak, illetve a története elbeszélőjének adom át a szót: „Fiume szép város. A főutcája, melyet korzónak hívnak, olyan, mint egy szép fővárosi utca. Három- és négyemeletes palotái földszintjén szép üzletek láthatók. Koronája Fiume szépségének a tengeröböl és kikötője.” Ez ma is így van, a város őrzi a monarchiás építészet nyomait, de napjainkban már különleges egyveleget alkot a szocialista tömbházakkal és a színes, mediterrán kertekkel és nyaralókkal. Talán ez az építészeti összevisszaság tetszett leginkább ebben a városban, illetve a fekvése: kikötőváros pár száz méter után a hegyekre kúszik föl. Amikor már nagyon esett az eső, akkor benéztünk a természettudományi múzeumba, ahol megismerkedtünk a környék flórájával és faunájával, földtörténeti érdekességekről olvasgattunk, valamint érdekes halakat nézegettünk – esőprogramnak ez tökéletes volt.

a képre kattintva galéria nyílik

Abbázia

Opatijába, avagy magyar megnevezéssel Abbáziába már nem Mackó úr, hanem az egyik legjelentősebb magyar költő emléke kísért bennünket: 1918-ban nyaralt itt a kiskamasz József Attila, s ha nem is tudományos, de hangulati érvek szerint egyik sorában ott cseng az abbáziai hetek tapasztalata is (bár a verset a Balatonnál írta: A hullámok lágy tánca...): „Mert ez itt egy divatos nyári fürdő”. Ritka az olyan erős zárómondat, mint a vers utolsó sora: „a zene mögött zúg az örök erdő”. S ha már zene: képzeljen el az olvasó egy régen fényűző, ma kissé megkopott, de azért még népszerű tengerparti sétányt hotelekkel, kávézók teraszaival, melyekről festői kilátás nyílik a tengerre. A víz haragoszöld és szürke színekben játszik, az égbolt borongós. Lépés követ lépést a kikövezett úton, és egyszer csak felcsendül a Gymnopedie No. 1 Erik Satie-tól, összekeveredik a tenger hullámzásával, a sirályok vijjogásával, a sétálók halk beszélgetésével. Tömény nosztalgia és melankólia, amelyhez így és ebben a dózisban szerintem csak Abbázia díszletei között lehet eljutni. Valahogy mintha az épített és a természetes környezet is ezt a sajátos érzést igyekezne előhívni szemlélőjéből: a Leány sirállyal című szobor, amelynek az arca csak azok számára látható, akik hajóval érkeznek a városba; a Park Angiolina kanyargós ösvényei, amelyen hol régi korok híres vendégeinek arcképei, hol a híres táncosnő, Isadora Duncan szobra bukkan elő; a hatalmas Grand Hotel, amelyhez hasonlót századelőt idéző, kosztümös (leginkább New Orleans-ban játszódó) amerikai filmekben látni; a csillogó ékszerüzletek, kirakatukban a környék (de főként Fiume) jelképének számító Morcici-figurákkal – ezek mind-mind múlt és jelen összemosódásának képzetét keltik. Aki szeret rózsa- és tengerillatban andalogni, csodaszép épületekben gyönyörködni, beleképzelni magát a (sosemvolt) „boldog békeidők” hangulatába, annak Abbáziában a helye. 

a képre kattintva galéria nyílik

Pula

Idén már jártunk „amfiteátrumos” városban, ez alkalommal pedig Pulában folytattuk az ókori romok felfedezését. Itt John Williams Augustus című regénye kalauzolt bennünket: a könyvben a fiatal Octavius uralkodóvá válását kísérhetjük végig, s a regényből úgy tűnik, bárhol is járjon a princeps, mindig Pula marad a kedvenc városa.

A város jelképének számító nevezetesség Augustus császár uralkodása alatt épült, és a Római Birodalom öt legnagyobb amfiteátruma közé tartozott: a tengerparti aréna egyedülálló aurájú építmény. A város egy másik központi tere az augustusi fórum, amelyre a Sergius-diadalíven keresztül vezet az út. A diadalív az első századból származik, egy mellette lévő kávézó azonban a nagy ír szerzőnek, James Joyce-nak állít emléket, aki egy rövid ideig Pulában is élt (s a legenda szerint Horthy Miklós angoltanára volt). A fórumon Augustus csodálatos temploma mellett áll a reneszánsz stílusú városháza; a két épület jól példázza, milyen sokat merített a reneszánsz művészet az antik építészetből. A középkor emlékei is megtalálhatóak itt: a Szépséges Szűz Mária kápolnája a 6. században épült, padlóját mozaikok borították, melyekből néhány részlet ma is megtekinthető. Ha Fiume tengerpartján a rákocskákat, addig Pula kövein a gyíkokat figyeltük, a kis hüllők mindenfelé napoztak és szaladgáltak a városban. Pulában ajánlom azt a különleges múzeumot, amely nemrégiben nyílt meg, és az olívaolaj készítésének folyamatát mutatja be. Bár arra sajnos nem volt mód, hogy megtekintsük az interaktív kiállítást, de egy kis üveg olajat vásároltam náluk, minden csöppje arany!

 a képre kattintva galéria nyílik

Rovinj

A világ egyik legszebb sikátorával kecsegtetett minket az útikönyv Rovinjban (olaszul Rovignóban), és nem is csalódtunk a várakozásban: az óváros kis utcácskái lenyűgözően izgalmasak, igazi mediterrán hangulatot árasztanak a vibráló színekkel, spalettás ablakokkal, macskakövekkel, valamint az utcai művészek kavalkádjával. (Igaz, az apró üzletek néhol giccsbe hajló kínálata rontott egy kicsit az összképen.)

Az óváros egy félszigeten található, amelyen egy kisebb domb magasodik, erre épült az impozáns Szent Eufémia temploma. Az ókeresztyén kor mártírjának legendáját a benti freskók is megörökítik, földi maradványai pedig a róla elnevezett oltár mögött nyugszanak egy márványból készített, legendás módon ide kerülő szarkofágban. A székesegyház melletti harangtorony tetején a szentről készített szobor osztja áldásait az arra járók felé. Az óvárosból kifelé bandukolva a reneszánsz és a barokk építészetben gyönyörködhetünk. Rovigno lakói több évszázadon keresztül (13–18. sz.) a Velencei Köztársaság uralma alatt éltek, s a város legfőképp kereskedelemből élt: ennek a gazdag időszaknak a nyomait őrzik a kikötő környéki utcák és terek, valamint a híres velencei stílusú óratorony is. Rovinjban járva a nagyszerű délvidéki költőt, Tolnai Ottót is fölidézhetjük, aki egy telet töltött a városban. (A bejegyzés címeként választott idézet ebből az írásából származik.)

a képre kattintva galéria nyílik

Mošćenice és Plomin

plomini és mošćenicei panoráma

A két város meglátogatása után azt a tanulságot vonnám le, hogy mindig legyen az utazónál egy kellő részletességű, a fő csapásirányoktól eltérő gyöngyszemekről is megemlékező útikönyv! Egy jó kalauz segítségével lehet improvizálni, és a környék eldugott szépségeit is megtalálni. Így fedeztük fel Abbáziába menet Mošćenicét, majd másnap Pula előtt Plomint. Azért is hagytam ezt a két települést a végére, mert bár a fentebb említett városok népszerűek és nem érdemtelenül ismertek, számomra talán e két hely meglátogatása jelentette a kirándulás csúcspontjait. Mindkettő egy-egy dombtetőre épült, szirtjeikről csodás panoráma tárul elénk a tengerre és a környező hegyekre. Mindkét településen van egy-egy templom, amelyek tornya már messziről látható. De míg Mošćenice óvárosának házai lakottak, sőt étterme a Gault&Millau kalauzba bekerült, addig Plomin csak épp mostanában kezd újra benépesedni, hiszen a II. világháború után sokan kitelepültek a városból. A magukra hagyott házak kövein mindenféle növények kúsznak, a növényeket kecskék legelik, tyúkok csipegetik, a tyúkokat macskák kergetik, akik aztán ottfelejtett fotelekbe bújnak pihenésképpen. Nagy meglepetésünkre az egyik ház udvaráról magyar szót hallottunk felcsendülni, a jelek szerint odavetődött hazánkfiai élnek az egyik ódon lakban. De az emberi élet más jeleit is felfedeztük, néhány házat láthatóan képzőművészek vettek birtokba. S amilyen néptelenek a régi, több évszázados épületek, olyan zsúfolt volt a templom: a húsvéti misére annyian érkeztek, hogy a kapuban is álltak férfiak, gyerekek, nők, feketében, szinte lefüggönyözve, kifürkészhetetlen, távoli arccal nézve az odatévedt utazó szemébe: mintha Szerb Antal Utas és holdvilágának világában termettünk volna hirtelen... Mošćenice hangulata kevésbe sejtelmes és rejtelmes, inkább derűs és bohém. A falban megbúvó átjárón át megközelíthető belső vár épületei gombamód, egymás hegyén-hátán nőttek ki a földből az évszázadok során, kicsi kertjeik és teraszaik rendezettek, díszesek. Bár a település pici alapterületen fekszik, mégsem elég rá egy röpke negyedóra: el lehet veszni a színes részletekben. Plominnal ellentétben itt be tudtunk lesni a templomba is, ahol már a húsvét megünneplésére készültek, például a galériában is látható, különösen „feldíszített” kereszttel. S hogy e városnak is vannak rejtélyei és titkai, azért is biztosra vehető, mert tudható, valaha az uszkókok figyelték innen a tengert, s ha alkalmas hajót láttak elhaladni a várfokról, a tengerpartra vezető hosszú lépcsősoron siettek elébük, hogy mielőbb méltó fogadtatásban részesítsék őket...kalózmódra.

galéria Mošćenicéről

galéria Plominról

A kalandokat a legjobb kipihenni egy kellemes isztriai tengeri vendéglőben, ahol különféleképpen elkészített apró tengeri halakból, rákokból, tintahalból álló vacsora és könnyű, ízletes fehérborok társaságában eleveníthetjük föl az átélteket. Mi ekképpen cselekedtünk.