Csigakaraván

C.-vel néha számba vesszük, ki, hány külföldi országban járt már. Ezt a listát én vezetem: gimnáziumom nemzetközi kapcsolatainak és nagyszerű tanárainak köszönhetően kamaszéveim alatt viszonylag sokat utazhattam. Azonban kicsit mindig irigykedve hallgattam, amikor délvidéki élményeiről mesélt: ő kétszer is járt déli határaink mentén, Szabadkán és Palicson is. Utóbbi különösen tetszett neki, és gyakran idézte Kosztolányi (számunkra) klasszikussá vált sorait: „Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom / És a beléndeken s a vad farkasbogyókon / Alszik a fény.” Erről a fényről az általa készített fotók alapján is meggyőződhettem (álljon alant az egyik), de nyár elején végre én is gyönyörködhettem az ólomszerű víztükörben.

Utunk egy pénteki napon Szegedre vezetett, ebben a városban is jártunk már együtt, de csak látogatóban Hódmezővásárhelyről. Ez alkalommal viszont itt foglaltunk szobát, és nagy meglepetésünkre egy igazán igényes és hangulatos sörfesztiválba botlottunk, ahol még egy korsót is nyertünk tombolán! Sörfesztiválon már valószínűleg minden olvasónk járt, Palicson viszont még nem, ezért a sörös és gasztronómiai élmények felidézése helyett rögtön Szerbia felé veszem az irányt.

Miért is érdekelt minket ez a határmenti kisváros? C. korábbi élménybeszámolói nyomán megtudtam, hogy a XIX. és a XX. század fordulóján népszerű gyógyfürdő volt itt. A fürdő és a város arculatát Komor Marcell és Jakab Dezső szecessziós épületei határozzák meg. A tótól nem messze egy állatkert is található, s mivel a szecessziót és az állatkerteket is szeretjük, nem volt kérdés, hogy együtt is meglátogatjuk Palicsot. Vonattal és busszal is megközelíthető a település, de buszos utazás esetén kicsivel több időnk marad nézelődni, ezért azt választottuk. A kényelmes utat csak a határátkelés szakította meg, ami felidézte bennem a gyerekkori emlékeket, mikor az újhel’i kishatáron is útlevéllel, magyar és szlovák határőrök ellenőrzése után lehetett átkelni. Hamarosan megérkeztünk Palicsra, de előtte még egy gyakorlottabb útitársunktól és a sofőrtől is érdeklődtünk, mikor indul visszafelé a busz. Egymásnak ellentmondó információkat kaptunk ugyan, az egyik korábbra, a másik kicsit későbbre tette az indulást, de nem izgultunk, úgyis kint leszünk időben.

A megállóval szemben egy apró, szecessziós stílusú házat láttunk, mellette egy másikat, kisvártatva pedig egy gyönyörű víztorony és kapu mellett találtuk magunkat: ez a tó körüli park egyik bejárata. Első látásra olyan volt a hely, mint egy kis mézeskalács falu, a rendben tartott színes-díszes épületeivel, ez a látvány önmagában is lenyűgöző volt. Pedig a java még csak ezután következett! A kapun belépve egy fák övezte sétányon jutottunk el a híres palicsi tóig. A tavat szecessziós villák veszik körül, itt-ott egy-egy szobor vagy szökőkút bújik elő a zöldből. És ha az előbb mézeskalács faluba csöppentünk, a tó környéke pedig olyan, mintha időutazást tennénk a századelőre: szinte láttam magam előtt, ahogy cilinderes urak és abroncsszoknyás hölgyek napernyővel a fejük felett korzóznak és élvezik a tiszta levegőt, a tó panorámáját. Az atmoszféra megnyugtatott, elzsongatott, magával ragadott – ha feszült vagyok, azóta is erre a környékre gondolok vissza.

A tó és a villák megcsodálása után az állatkertbe indultunk. Nem hiába tartják ezt Szerbia egyik legszebb állatkertjének: nem tudom, milyen lehet a többi, de ez nagyon különleges. A szecesszió hatása az állatkerti épületeken, tavakon, hidacskákon és pavilonokon is meglátszik. Rengeteg a zöld, árnyékos terület, az állatokat viszonylag tágas terekben helyezték el. Láttunk vidraetetést, lustálkodó nagymacskákat, veszekedő kacsákat, nyújtózkodó mosómedvét… mi az ilyesmit órákig el tudjuk nézegetni.

Mikor megéheztünk, megkerestük a térképen jelölt büféket, de ezek csalódást okoztak sajnos: csak csipszeket, ropit, jégkrémet és sört találtunk, ennél azért kicsivel gazdagabb választékra számítottunk. Jobb híján csipsszel és sörrel vertük el az éhünket, végül bő másfél órás séta után a megállóba indultunk. Annyi időnk azonban még volt, hogy C. bevezessen a burekevés rejtelmeibe. Eddig erről a különös pékáruról csak magasztaló véleményeket hallottam, kíváncsi voltam hát, mit tud ez az étel. Meg is vettük egy kis bódéban életem első burekját (a ragozás hangrendjéről és egyéb érdekességekről lásd Kollár Árpád Sose egyél bureket! c. esszéjét a Szépirodalmi Figyelő 2015/3-as számában :) ). A szemben lévő könyvtárépület lépcsőjére telepedtünk le egy pohár finom ivójoghurttal és a burekokkal, a gasztronómiai élményről pedig elég annyit mondanom: annyira ízlett, hogy a nagy evészet közben lekéstük a buszt… és ez tényleg azért történt, mert egyikünk sem igazán akarta abbahagyni az evést. Láttuk ugyan, hogy a miénkhez hasonló busz suhan el éppen előttünk, mégis nehezen kászálódtunk fel, és valamiért nem is siettünk annyira. A korábban már említett, egymásnak ellentmondó információk miatt azt hittük, ez nem az a busz, ami hazavisz minket, az majd csak később jön. Hát nem jött. Lehet, hogy a hely megnyugtató légköre, lehet, a burek miatti teli has tette, hogy nem estünk kétségbe, hanem bementem a buszmegálló melletti kocsmába (mert hát hol máshol legyen a város egyetlen buszmegállója), hogy segítséget kérjek. A pultoslány beszélt magyarul és szerbül is, és a kocsma előtt üldögélő szerb taxisokat kérdezte meg, hogy hazavinnének-e minket. Itt egy bő tíz perces, emelt hangokkal, összeráncolt szemöldökökkel és nevetésekkel tarkított párbeszéd következett, aminek tartalmáról nem tudok számot adni, de sejtjük, mi tartott olyan sokáig: egyik taxisnak sem fűlött a foga ahhoz, hogy átvigyen minket a határon. Végül az egyikük nagy nehezen vállalta, hogy jó pénzért elvisz minket egészen Szegedig – más választásunk nem volt, így hát beültünk a taxijába, amiről előtte gondosan leszedte a taxislámpát is, bizonyára nem akart bajba keveredni miatta a határon. Később megbeszéltük, hogy krimiken és True Detective-en edzett agyunk különböző emberrablásos forgatókönyveket talált ki az utazás végkimenetelével kapcsolatban, hiszen sofőrünk érthető módon kedvetlennek és barátságtalannak tűnt. Hangulata csak akkor ívelt meredeken felfelé, mikor a röszkei határhoz érve megláttam azt a buszt, amivel haza kellett volna jönnünk – ekkor angolul arra biztatott minket, hogy ha lehetséges, menjünk haza azzal. A buszunk vezetője azt mondta, ha kell, elvisz minket, de inkább azt ajánlja, menjünk át gyalog a határon, és a határ mentén szálljunk fel egy menetrend szerinti, csak Röszke és Szeged között közlekedő buszra, mert várhatóan ők még sokáig fognak itt vesztegelni. Megfogadtuk a tanácsot, elköszöntünk az eddigre már nagyon vidám sofőrünktől (azt gyanítottuk, nem szerette volna oda és vissza is kivárni a nagy kocsisort, ezért nem szívesen kelt volna át a határon), átgyalogoltunk a két határon (ellenőrzés, hová mentek, hány karton cigi van nálatok, jó, menjetek) és egy sikertelen pénzvisszaváltási kísérlet után (Itten nem lehet dinárt váltani forintra, csak forintot dinárra!) felszálltunk a Szegedre tartó buszra.

Kalandos, vidám kirándulás volt a palicsi, de nemcsak a visszaút miatt maradt emlékezetes, hanem az egy négyzetméterre eső szépségek magas száma miatt is. Nagyon javasoljuk olvasóinknak a határmenti kisváros meglátogatását, de vigyázzatok a burekokkal és a buszmenetrenddel!