Ha Balatonfüred, akkor bicikli, rizling és Árpád-kori templomok. A tihanyi túra és a dörgicsei kerekezés után harmadszor választottuk kiindulópontnak a reformkori hangulatú kisvárost egy gyorsan illanó hétvégére, s már hetekkel korábban vártuk a pillanatot, amikor majd megpillantjuk Akarattya után a világosan kéklő vízfelületet. Az északi part akkor is fel tudja frissíteni a testet és a lelket, ha ahhoz át kell utazni a fél (inkább kétharmad) országot a MÁV erősen változó komfortot biztosító szerelvényein.

A szállásunk ezúttal nem a part közelében, hanem a régi Füred belvárosában volt, tulajdonképpen a piac mellett, így szombat reggel ott kezdtük a napot, miközben vártunk jól bejáratott bringakölcsönző emberünkre. Péksüteményből, házisajtból és gyümölcsből álló reggelivel feltöltekezve ezúttal kelet és Balatonarács felé indultunk, s bár nem akartunk megállni rögtön a túra elején, menet közben is látszott, hogy a(z azóta Füred részévé vált) Arács falu házai, utcácskái nagyon barátságosak és vonzóak, feltétlen érdemes lesz ide visszatérni, s akkor már fölfedezni a közeli Koloska-völgyet is. Az út kisebb-nagyobb emelkedőn keresztül vezet a szinte egybeérő kistelepülések között – odafelé nem a bringakörutat választottuk, hanem az északi felső utat, úgy gondoltunk, hogy majd visszafelé kanyarodunk rá a bicikliútra. Kifejezetten laza, sokmegállós, relaxációs túrát terveztünk aznapra, inkább sűrítve, mint nyújtva a mérföldeket.

Arács után a borairól és pincészeteiről (Jásdi, Söptei, Tamás, Petrányi stb.) is híres Csopak következett, ez volt első állomásunk: megnéztük előbb a régi kövesdi (a 13. században Szent Miklós tiszteletére szentelt) templomromot (amely mellett kulacsainkat is megtölthettük egy kútból), majd a falu jelképét, a kis levendulás parkkal körülvett, szintén középkori gyökerekkel bíró csonkatornyot is szemügyre vettük. Csopak nagyon jó benyomást tett ránk inkább békés, mint kihalt légkörével, rendezett utcáival. A Ranolder kastélyig nem mentünk föl, de az útról (ha minden igaz) megpillantottuk, amint a következő község, Paloznak irányába kerekeztünk a szőlőültetvények, az itteni bornak egyedi ásványosságot adó vörösfölddel borított dombok között.

Paloznak hangulata számunkra még Csopakét is felülmúlta, a központban több (köztük egy szintén Árpád-kori, gótikus jegyeket is viselő) templom, harangláb, tájház, hotspot és szabad könyvkölcsönző található, s ahogy a kis templomdombra felkapaszkodtunk a vibráló napfényben, élénkzölden burjánzó bokrok között, úgy kezdett el agyunkból és izmainkból igazán kimosódni a feszültség. Be is ültünk a Homola pincészet friss vendéglőjébe, a Sáfránkertbe egy pohár virgonc rizlingre és cuvée-re, jól eső szódával, amelynek gyors melegedését a mellé szervírozott jég akadályozta – elsőrangú hely, amelynek udvarán külön gyerekasztal lett kialakítva játékokkal, homokozóval.

Ekképp feltöltekezve Lovas felé vettük az irányt: a falu központi két templomtornya egymás mögött bujkálva kacsingatott ránk, ahogy haladtunk feléjük, kisebb emelkedőn, fölfelé. (Lábuknál ennek örömére csökkentettük is hátizsákunk súlyát egy-egy gyors szendviccsel.) Ezután észak felé kanyarodtunk, mert föltétlen meg akartuk látogatni a felsőörsi középkori templomot. Több jele is volt annak, hogy távolodtunk a Balatontól, ugyanis Felsőörsön minden értelemben „megállt a levegő”, s a felvidéki dombokra is nehezebben kapaszkodtunk föl, így valóban életmentőnek és frissítőnek bizonyult a kiépített közkút – az adományozó kávára fölvésett nevét azonnal imába is foglaltuk. A román kori prépostsági templom nem okozott csalódást, s külön öröm volt, hogy be is tudtunk menni: egy néni üldögélt a bejáratnál, s ő kezelte a világítást is – a sejtelmes fényben körbejártuk a Balaton-felvidék eme kincsét, megcsodálva belül a szószéket, főoltárt és kápolnát, kívül a torony bélletes kapuzatát és különleges hurokcsomós faragványait. Ják és Lébény templomai mellett azt hiszem, a kevésbé robosztus Felsőörs őrzi leginkább a középkori aurát (az épen maradt épületek közül). A szomszédságban egy békebeli kocsma, valamint a kissé leromlott állapotban lévő prépostsági épület áll.

Felsőörsről élményszerű legurulni az üde-kék, mosolygó balatoni panorámával szemközt – egy ponton le is szálltunk hosszabban csodálni a látványt –, s a Somlyó-hegyet megkerülve nem sokkal később már Alsóörs kacskaringós utcácskáin manővereztünk. Előbb a Kálvin-szobor mellett felsétáltunk a szintén szép (de sajnos zárt) helyi református templomhoz, amely mellől azonban igazán festői a kilátás, előtérben az ófalu hepehupás tetőerdejével, a háttérben az elnyúló víztükörrel. Alsóörs régi falurészében, a Somlyó-hegy oldalában található kihagyhatatlan látnivaló a korábban „római lak”-nak nevezett, késő gótikus, turbánszerű, hagyma alakú kéményével valóban nagyon különleges Török-ház, amelynek elnevezésére több versengő magyarázat is van, s amely jelenleg kiállítótérként működik. A bringákat kinn hagytuk a ház udvarán, míg az ott dolgozó hölgy kedvesen invitált be a belső részbe, s a patinás belső térben megnéztük (az egyébként Paloznakon élő) Boda Balázs képzőművészeti kiállítását. A hölgy útmutatásait követve lecsorogtunk a partra, s mivel nem akartuk, hogy a szálláshelytől távol érjen el esetleg az aznapra beígért vihar, úgy döntöttünk, hogy ha úgy alakul, Füreden állunk meg strandolni egyet, ezért az így későbbre maradó Balatonalmádi helyett nyugat felé vettük az irányt a bringaúton.

Mivel az időjárás csak lassan fordult sötétebbre, ezért a fürdőhely előtt, Csopak és Füred között megálltunk a Guruljon az Élet! nevű különleges kialakítású vendéglátóhelyen, amely egy zseniális kerékpáros pihenőhely. Jól esett elfogyasztani egy nagy ízletesen töltött és megsütött bagettet, valamint egy könnyű házmestert (mind a rozé, mind a fehérboros fröccs kitűnő!), elnyújtózva a kirakott nyugágyakon, a nádas és a tó lecsöndesítő látványa előtt, mintha csak a kert végében üldögélne az ember (már az a szerencsés, akinek a Balatonra nyílik a kertje vége…).

Nem maradt már más hátra, mint a Kisfaludy strand a tihanyi öböl hátterével, majd, mivel Balatonfüreden is épp a Múzeumok Éjszakája rendezvényei zajlottak, a bringák leadása után vettünk egy karszalagot a Vaszary-villában, ahol Mélyi József tárlatvezetésével tekintettük meg Jovánovics György „önéletrajzi” kiállítását. A Képbe zárt írások tárlatán pedig többek között az Esterházy Péter által egy lapra lemásolt Ottlik-kéziratot láthattam, életemben először – lenyűgöző volt, s abban a vihar előtti csendben a nagybeteg íróra gondolva böngésztem a palimpszesztus-sorokat… Kint könnyű jazzbe kezdett egy bátor zenekar, de néhány futam után olyan mérvű villámlás és dörgés látszott-hallatszott a tó irányából, hogy azonnal a szállás felé vettük az utat, mégpedig rohamtempóban. Koromsötétben, vizesen, a futástól kimerülten érkeztünk a szállásra, de lélekben feltöltekezve tértünk nyugovóra aznap.

Másnap indulás előtt beszereztük a hosszú hazaútra a régóta vadászott (és elegendő: 200 oldalnyi olvasmányt-látványt nyújtó) kiváló Északi part folyóiratot, s a kötelező füredi cukrászdalátogatást követően – ezúttal a remek kávét felszolgáló Kedves volt terítéken Blaha Lujza házával szemben – felültünk a Tekergőre...