Csigakaraván

Amikor már végképp eluralkodott rajtunk a régi templomromok és a különös hangzású falvak iránti olthatatlan vágy, fölszedtük a sátorfánkat, és a pannon vidék szívében, a Balaton északi partján, Füred reformkori városában ástuk be azt újra a földbe egy háromnapos hétvége erejéig. Mindez egyszerűen hangzik, ám a sátorfa átvonatoztatása az országon, épp hangpróbát tartó kánikulában valamelyest próbára teszi az ember idegrendszerét… Bár a Tekergő fantázianevű, régivágású fülkés vasúti kocsikból álló szerelvény átszállás nélkül juttat el úticélunkhoz, mindezt lassú, ráérős tempóban teszi, megismertetve többek között a Tápióság zöldes karakterű, takarosan uniformizált állomásépületeivel. Az út mégis viszonylag gyorsan fogy és tervezgetéssel telik, a tó látványa pedig örömmel és energiával tölt föl. Ezen a szállással történő első találkozás ront csak némiképp, de csak a Kisfaludy-strandról (amelyik az olcsóbb és tökéletesebb strand, ezt érdemes választani) és a helyi borfesztiválról visszatérve, késő este válik nyilvánvalóvá, hogy az olcsó húsnak mennyire híg a leve.

(Igazi nászutas lakosztállyal van ugyanis dolgunk: a melegvíz csak pár percig tart ki, ezzel csábítva a párt a közös zuhanyzásra, a helyi fényforrások hiánya inspiráló sötétséget biztosít, és a padlón elő-előforduló különböző rendű és rangú rovarok is az ágyban tartózkodásra ösztönöznek. A kellemes hűvös ugyanakkor lehetővé tette a nyugodt éjszakai pihenést.)

Balatonfüred egyebek mellett a remek cukrászdák városa is (a gasztrokalauz szerint az első tízből három itt található) – bár éppenséggel nem olcsó sem a Bergmann, sem a parton fekvő Karolina, egyszer feltétlen érdemes kipróbálni egyiket vagy másikat – ezúttal előbbiben a kávé, utóbbiban a krémes ízlett jobban. (Cs. nálam összehasonlíthatatlanul jobban ért a sütemények készítéséhez és kóstolásához, ezért nagyobb respekttel viszonyult a kapott cukrásztermékekhez.) Úgy döntöttünk, hogy a szombati napot teljes egészében egy kerékpártúrának szenteljük, de már majdnem dél volt, mire egy rétes-reggeli után nekiindultunk. (A Füredi Rétesbolt ár-érték arányban talán a legjobb választás a városban, különösen az egyszerűség híveinek.)

A saját kerékpárok macerás vonatos utaztatása helyett a már legutóbb is bevált helyi kölcsönző szolgáltatásait vettük igénybe, amelynek előnye, hogy házhoz (illetve megbeszélt helyre) szállítja a bringákat (s napi 2200 Ft-os árával jelenleg a legkedvezőbb is a piacon). Mivel a Tihanyi-félszigetet tavaly jártuk-kerekeztük be egy gyönyörű őszi napon, ráadásul a „szedd magad” akció keretében idén két hét alatt az összes levendulát lelegelték, így a balatoni bringakörúton hamar elhaladtunk a tihanyi behajtó és a tavaly már megcsodált, az útról is jól megfigyelhető apáti templomrom mellett, majd Aszófőnél tértünk le a bicikliútról Pécsely felé, amely első megállóhelyünk lett – volna, amennyiben jobban bírjuk a déli hőséget és idővel mérsékelten meredekké váló partot. Mivel én nem vagyok gyakorlott biciklista, ezért eleve lazára, a vidékkel intenzívebben ismerkedősre tervezzük a túráinkat, s némi időbe is beletelik, míg fölveszem a ritmust. A pécselyi út nem forgalmas (mint ahogyan egész napos utunk során is jobbára alacsony forgalmú közutakon haladtunk), szép fák övezik, amelyek viszont a nap állása miatt ebben az időszakban semmiféle árnyékot nem nyújtottak. Ezért rövid ivószünetre megálltunk Aszófő reformkorban épült fehér falú, klasszicista katolikus templomja mellett, valamint Pécselyen a központban, végül a falu végén lévő, üdítően működő közkútnál is, ahonnan már igyekeztünk megpillantani a Zádor-vár dombját, de ezt csak távolabbról, a szomszédos lankákról sikerült. A község szép, rendezett; régi falusi porták mellett haladtunk el, ahogy kerekeztünk ki a településről (a központban észrevettük Susanne Daucher házát is, aki annyira beleszeretett a vidékbe, hogy végleg ideköltözött, és most mustárokat, lekvárokat készít, árul – Cs. meg van róla győződve, hogy előző este találkoztunk a német művésznővel a Tagore sétányon). A Pécselytől Vászolyig tartó szakasz nem könnyű, jómagam a nagyobb emelkedőkön inkább feltoltam a járgányt, aminek köszönhetően viszont tovább és jobban tudtam élvezni magával ragadó kilátást a Pécselyi-medencére, néha tíz-húszméterenként is megállva szemrevételezni a látványt.

Vászoly előtt föl kell készülni egy komolyabb emelkedőre, de aztán érdemes az apró faluban elidőzni egy keveset, mert sok ínyencséggel találkozhatunk: a legnevezetesebb látnivaló az eldugott Víziszínpad egy pici, fűzfákkal körülvett tavacska partján; útközben elhaladunk egy galéria és a Szent Jakab forrás mellett is, de tehetünk rövid kitérőt a 18. század elején épült római katolikus templom felé is. (Állítólag Vászolyban egy régi templomrom is van, a temetőben, de mivel ez még a falu elején található, s gyorsan eltekertünk mellette, vissza már nem fordultunk megnézni.)

Vászolyt s egy újabb kaptatót követően az út hamarost lefelé ível, de nem csak emiatt az önfeledt száguldás miatt vált ez a kedvenc szakaszommá, hanem mert szemet gyönyörködtető tájak között suhanunk, s ha jól figyelünk, még a füredi kétcsövű templom tornyait is megpillanthatjuk a távolban. Így érkeztünk meg elsődleges úticélunkra, Dörgicsére, amely egy három részből álló, varázslatos kis község. Az útról jobb felé letérve legelőször Kisdörgicsén nézhetünk szét, ahol egy aranyos kis 17. század végi evangélikus templom kerül előbb az utunkba (sajnos nem tudtuk megnézni az oltárképét, amely Munkácsy Krisztus Pilátus előtt című képének másolt részlete), majd a község első Árpád-kori templomromjához érünk, melyet Szent Miklós tiszteletére emeltek.

A rom egy mező közepén áll a falu határában, ahonnan vissza lehet kanyarodni az útra – itt előbb érdemes megnézni a legenda szerint római kori, valójában 18. században épült régi kőhidat, és csak utána betérni Felsődörgicsére, s lehorgonyozni picit a központban lévő, tiszta evangélikus templom mellett található 11. századi Szent Péter-templomromnál, amelyet a falán található ablak- és kőelrendezés keltette benyomások miatt „mosolygós templomromnak” is neveznek. Bár a Szent Jakab forrásnál újratöltöttük kulacsainkat, jól esett a koradélutáni kánikulában elfogyasztani egy hűs, szódás levendulaszörpöt a Dörgicsei Levendula Major teraszán

közvetlenül a rom lábánál. („Kicsi a világ” alapon egy debreceni tanárokból álló kerékpáros csoport is belénk futott, akik ráadásul szegről-végről ismerősök is – mint joviális és közvetlen vezetőjüktől megtudtuk, kár volt kihagynunk a vászolyi sajtmanufaktúrát. Tudtunk róla, de már Dörgicse vonzásában nem tettünk arra kitérőt.) A kőfalra felállva látható a meseszép, kicsattanó levendulamező, de a tulajdonos hölgy jutányos áron körbe is vezeti az érdeklődőket a majorban.

Némi tanakodás után abban maradtunk, hogy itt, Dörgicsén megebédelünk, s e tervhez remek helyszínt nyújtott a Pántlika Pincészet terasza, a Pántlika Porta, amely egy régi magtárból lett ízlésesen, rusztikusan kialakítva. Mind a helyi húsokból (kolbász, sonka, szalonna) és zöldségekből álló Pántlika tál, mind a Dörgicsei falulé (amelyről megtudtuk, hogy talán dörgicsei recept alapján a porta szakácsnője által továbbfejlesztett fogás) beváltotta a hozzá fűzött reményeket, nem beszélve a pincészet saját borából készült fröccsökről. Az ebéd után a pincészetben megkóstoltam többféle bort, de végül maradtam a leveshez fogyasztott rizlingnél, s vásároltam is belőle egy palackkal. Így jóllakva a Dörgicsei Borházat már nem látogattuk meg, Alsódörgicsén viszont nem szabad kihagyni a legnagyobb, Boldogasszony tiszteletére szentelt templomromot, melyet domboldali elhelyezkedése és látványa miatt „várnak” is neveznek. A templom aljában egy szabadtéri színpadot is "emeltek", s különös, tájidegen látványt nyújtanak a rom aljába begórt rozsdásodó műanyag székek... Innen, de a Balatonhoz visszavivő lejtős úton végig örömteli, káprázatos tájat szemlélhetünk a tóval a háttérben. (Mondanám, hogy nem hiába nevezik „magyar Provence”-nak ezt a vidéket, de az eredetit sajnos nem ismerem…)

Dörgicsét fájó szívvel magunk mögött hagyva már a visszaút következett, amely azonban tartogatott még érdekességeket. Balatonakalin sajnos (az előrejelzésekkel ellentétben) nem jutottunk be a Barátcsuha Borházba (amely egy szinte már csak itt termesztett, igen ritka szőlőfajtáról kapta a nevét), s kellemetlen meglepetésként a kerékpárút a község után érthetetlen módon egy meredek emelkedőn felkapaszkodik a 71-es úthoz, hogy aztán egy településsel arrébb újra visszatérjen a tóparti részhez (ez a kitérő a balatoni bringakörút egyik furcsa anomáliája). Tihany felé tartva Balatonudvariban érdemes megállni a temető mellett és megnézni a szív (és egyéb mértani ábra) alakú, mészkőből faragott sírköveket, majd Örvényesen bejárni a vadregényes vízimalmot és környékét: látszik, hogy patinás, történelmi faluról van szó. Ugyan a román kori templomhoz nem kapaszkodtunk fel, de alulról megszemlélhettük ezt is. Örvényes előtt még sziesztáztunk egyet a barátságos Rozé Teraszon (ahol a Dörgicsei Borház borait mérik ki, így végül ez sem maradt ki, s a citromfű szörpjük is emlékezetes), eztán aranyló búzamezők mellett tekerve jutottunk vissza Aszófőre, ahol előbb obligát módon meglátogattuk az itteni romtemplomot egy ligetes területen, majd a hazatérés előtt a híres aszófői halsütő padján kóstoltunk egy ízletesen elkészített hekket (igazi balatoni halakat is sütnek ki természetesen, magasabb árfekvésben), s szórakoztunk jól a halsütő hosszúszőrű macskájának tevés-vevésén. Füredig már újabb megtorpanás nélkül tekertünk a lemenő napban, s a bringák leadása után kellemesen elfáradva és feltöltekezve sétálgattunk még egyet a tóparton, hogy aztán nyugovóra térjünk a biztatóan hűvös szálláson.

Vasárnap eredetileg még terveztük megnézni a felsőörsi Árpád-kori templomot, de a dübörgő kánikula és a fáradt izmok hatására inkább „Karolina-cukrászdázás” volt a program, majd a (Tourinform épületében lévő) Balatoni Borok Háza kicsi, de annál hangulatosabb erkélyén kortyolgattunk el egy laza rizlingfröccsöt. Nem túlzottan nagy lelkesedéssel szálltunk fel csomagjainkkal újra a Tekergőre – amelyet Tápiógyörgyénél már Vánszorgónak becéztünk –, hogy a pannon tájból az Alföldön átdöcögve visszaérkezzünk a hétköznapokba.