Csigakaraván

Az idei március 15-ei hosszú hétvége sem kényeztetett el minket verőfényes napsütéssel, de ahhoz már éppen jó volt az idő, hogy egy rövid gyalogtúrát tegyünk a Sárospataktól kb. 4 km-re lévő Hercegkútra. Különösen izgatottan indultam útnak, hiszen környékbeli létemre még sosem jártam ebben a tündéri faluban – eljött az ideje, hogy végre megismerjem.

A 37-es főút oldalában található a már igencsak lepusztult, hajdan nagyhírű vendéglő, a Gomboshegyi Oázis. Ugyanez a megnevezés Hercegkútra is érvényes lehet: a Gomboshegy mögött elterülő helység igazi oázis lehet mindazoknak, akik szép látványra, nyugodt környezetre vágynak és szomjukat nemcsak vízzel, hanem finom borokkal is szeretnék oltani. Azonban az odavezető út látványa sajnos bőven hagy kívánnivalót maga után. Mi Sárospatakról indultunk, a belvárosból a Manduláshegy felé sétáltunk, s a kutyaotthon előtt jobbra, egy szűk ösvényre fordultunk. Ezen keresztül jutottunk el a 37-es útig, amit keresztezve egy újabb ösvényen folytattuk utunkat Hercegkút felé. Mind a Manduláshegy környéke, mind a 37-es után lévő gyalogút tele volt szeméttel, az egyik szakasz ráadásul egy kis patak mentén haladt, oda is rengeteg műanyagot, gumit, papírt dobáltak egyesek. Elszomorító volt látni, mennyi érzéketlen ember járhatott erre, akik nem foglalkoztak azzal, hogy környezetünk tiszta maradjon. Persze ez nem csupán esztétikai kérdés, a sok hulladék az állatok élőhelyét, a talajt, a vizet, a növényeket is károsítja.

A településen viszont már nyoma sem volt az eddig látottaknak: tiszta, rendezett helyre érkeztünk, már az első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy az itt lakók vigyáznak lakókörnyezetükre, és azt szeretnék, hogy más is gyönyörködhessen benne. Ez a törekvés talán a lépten-nyomon felbukkanó információs táblákon vehető észre leginkább: általuk bárki alaposan megismerheti Hercegkút különböző részeinek földrajzi adottságait, történelmi hátterét, és a leírások kedvet csinálnak későbbi barangolásokhoz is. Első úti célunknál, a Gomboshegyi pincesornál is találtunk efféle tájékoztatást, egy sima és egy interaktív, „tapogatós” tábla is útba igazított bennünket. Megtudtuk, hogy a pincesor több száz éve áll itt, és az UNESCO 2002-es döntése nyomán, Tokaj-Hegyalja részeként felkerült a világörökségi listára. Nem hiába, a szépen, szabályosan egymás mellett sorakozó, hobbitlakokra emlékeztető pincék körül bolyongani maradandó élmény. Több padot, széket, asztalkát találtunk itt, és az egyik pincéből még egy mosdót is kialakítottak – láthatóan figyelnek arra, hogy az ide látogatók ne csak tartalmasan, hanem kényelemben is töltsék az idejüket.

A képre kattintva galéria nyílik

A pincesor felett, a Gomboshegyre felkapaszkodva bejártuk a Kálváriát, melynek stációit a település polgárai állíttatták fel, mindegyik kereszt alatt megnéztük, melyik (sok esetben ismerős) család adományából készült. Az állomások végén a Feltámadás kápolnája található, előtte három hatalmas fakereszttel, tetején pedig egy Krisztus-szoborral. A dombtetőről festői panoráma nyílik a zempléni hegyekre, a falura és Sárospatakra is, és ha felmászunk a kápolna tetejére, akkor ez a látvány még fenségesebb. Innen látszik a legjobban, hogy számos hegy öleli körbe a községet, s talán ezek a magaslatok meg is védik a kíváncsi tekintetek elől, Zemplén tündérei pedig biztonságot és derűt varázsolnak erre a tájékra.

A képre kattintva galéria nyílik

A keresztútról lesétálva a központ felé vettük az irányt. A táblák alapján arról is értesültünk, hogy Kisgéresen, Hercegkút felvidéki partnerközségében szintén találhatóak hasonló régi pincék. Ezekről is mutatok egy nem saját fotót, hiszen csodásak, és remélem, lesz egy olyan blogbejegyzés is valamikor, amelyben egy kisgéresi útról számolhatok majd be.

A kép forrása: http://brainmanpictures.piwigo.com/picture?/293

A településen takaros házakat, szépen gondozott portákat, kerteket láttunk. A Pogánykút Kulcsos Turistaház falán egy Tompa Mihály-versrészlet mutatja be a közeli Pogánykút legendáját, ami egy újabb kirándulásra csábított bennünket: egyszer érdemes lesz meglátogatni a közeli erdő belsejében lévő forrást, ami régészeti lelőhelyként is jelentős, és nem messze tőle, Komlóska felé a darnói premontrei apátság romjai is láthatóak. Képzeletben már elkalandoztunk a vadregényes természet felé, de a valóságban a katolikus templom irányába haladtunk. Előtte azonban tettünk egy kitérőt a sváb tájházhoz, amit csak kívülről tekintettünk meg – pedig az ablakban kiragasztva olvasható egy telefonszám, ha azt felhívjuk, jön valaki és kinyitja nekünk a házat. Üldögéltünk egy kicsit a hosszú tornácon, sétáltunk az udvaron és megnéztük a ház hátuljánál kiállított mezőgazdasági eszközöket, mellettük állt egy szekér is.

A képre kattintva galéria nyílik

Hercegkúton majd’ minden ötödik méteren van valami, amiért muszáj megállni. Így a tájház után még mindig nem a templom következett a látnivalók sorában, hanem az iskola-és óvodaépület, valamint az udvarában lévő emlékmű, amelyet a Szovjetunióba kényszermunkára („málenkij robot”-ra) elhurcolt emberek tiszteletére állítottak fel. A szobor kifejezően ábrázolja a kényszerű búcsú pillanatát: a figurák lába alatti sín nem vezet sehová, a sínpár ágai kereszt alakot formáznak. Az iskola falán az elhurcoltak névsora olvasható egy táblán, az épület másik oldalán pedig egy felirat hirdeti, hogy 1928-ban, Klebersberg Kunó kultuszminiszter idejében adták át, és ma is felfedezhetjük rajta a századelő kifinomult építészetének nyomait.

S végül eljutottunk a templomhoz is, de nem mi voltunk az egyetlen látogatók. Kisvártatva egy idős néni érkezett az udvarra – kismotorral és kb. 50-nel, éppenhogy be nem hajtott a templomkapun. Láthatóan rutinos volt persze, de így is hatásos volt a belépője. :) A templom 1788-ban épült, külseje és belső tere is magán hordozza a barokk stílusjegyeit.

Miután kívülről-belülről megnéztük a templomot, tovább indultunk a Kőporosi pincesorhoz. Pincéi hasonlítanak az innen is jól látható Gomboshegyiekhez, de kanyargósabb, zegzugosabb a közöttük lévő útvonal. Nekem ez a szabálytalanság egy kicsit még jobban is tetszett, mint a falu másik pincesora. Az itteni pincék felújítása még zajlik, sajnos az utóbbi évek nagy esőzései miatt több építmény is beomlott. Természetesen ezt is egy információs tábláról tudtuk meg.

A képre kattintva galéria nyílik

Innen már Patak felé fordítottuk az iránytűnket, de előtte még szerettünk volna beülni egy kocsmába vagy vendéglőbe, hogy kicsit feltöltekezzünk a hazaút előtt. (A szendvicseinket már elfogyasztottuk.) Lehet, hogy rossz helyen keresgéltünk, de egyet sem találtunk! Legalábbis a községháza és a templom környékén nem, pedig általában a települések központi részei el sem képzelhetőek legalább egy kis talponálló nélkül. Az a benyomásunk alakult ki, hogy a hercegkútiak gondos emberek lehetnek: dolgoznak a szőlővel, rendben tartják portáikat, csinosítják a falut, és még józan életet is élnek. Bár lehet, ennyi pince mellett nincs szükség kocsmára!

Ugyan étellel-itallal (a friss kútvízen kívül) nem tankoltunk fel, de csodálatos látvánnyal, friss levegővel, madárcsicsergéssel igen, és mindez éppen elegendő volt a hazaútra – sőt, még tovább is. Egy-egy ilyen hely meglátogatása a hétköznapokra is ad muníciót: elég arra gondolni, hogyan csillant meg a napfény valamelyik pince kilincsén, vagy milyen panoráma fogadott minket a helységbe érkezve, máris jobb kedvünk lesz. Hercegkút bejárását ezért terápiás céllal is ajánlani tudom: már a környezetnek is kedélyjavító hatása van, de a pincék nedűje valószínűleg mindenféle bajra gyógyír lehet!  

És végül a legfontosabb tudnivaló, ami minden információs táblánál többet ér :)