Felvidéki bor- és templomtúra

Szeretem a nyári biciklitúrákat. Az ember tüdeje megtelik friss levegővel, füle madárhangokkal és az útmenti zöldek zizegésével, bőre aranyszínűre barnul. S ha sikerül megtenni a tervezett utat, legyen az bármilyen nehéz vagy hosszú, valamiféle diadalt is érez. Én is így érzem magam most Nagygéresen, ahogy a vasútállomáson körmölöm a szavakat jegyzetfüzetembe: örülök, hogy eredményesen túlvagyok egy régóta várt és tervezett kiránduláson. 

Szinte percre pontosan ki kellett számolnom az „odaát” töltött időt, hiszen estére szerettem volna visszaérni Debrecenbe, így összesen három órát szánhattam a szlovák határon túli Kisgéres és Bodrogszentes nevezetességeinek megtekintésére. Szaladós tempóban elegendő is volt ennyi, és a környéket is jól ismerem már, de aki először jár arra, annak javaslom, barangoljon hosszabb ideig: érdemes. Nemcsak idő, hanem edzettség szűkében is voltam, így a vonat+bicikli kombinációt választottam, ami már korábban is működőképesnek bizonyult. Ez alkalommal viszont a ZSR járműveit vettem igénybe: Kisújhelyben (Slovenské Nové Mesto) szálltam fel kerékpárostul, onnan Nagygéresig (Vel’ký Hores) zötykölődtem, közben gyönyörködve a ragyogó vidékben. Autóval ugyanezt a távot a 3690-es úton lehet megtenni. Nagygérestől a tőle 4 km-re lévő Kisgéresbe tekertem, a településről ebben a bejegyzésben tettem már említést. Nagyon örülök, hogy a hercegkúti kiránduláshoz képest csak pár hónap telt el, így még frissek az emlékek, és össze tudtam hasonlítani a „testvér” pincesorokat. Kisgéresen elég sokféle útjelző tábla van, pl. ez:

20160807_121759.jpg

de a híres pincesor felé csak úgy megérzésből indultam el. Egy falubéli igazolta, hogy intuícióm kivételesen helyes volt; mikor kérdeztem, merre kell mennem, az általam választott irány felé kalauzolt. Miután elmondtam neki, hogy Sátoraljaújhelyből jöttem, kicsit megeredt a nyelve, és az ilyesmiért mindig hálás vagyok: nincs hitelesebb információ annál, mint amit egy helybéli mesél el. Így tudtam meg, hogy a pincék többsége kb. 500 éves, megóvásukra nincs egységes projektum, mindenki a magáét tartja rendben. Megmutatta a helyi közösségi házat is, mely a borturizmus miatt épült, és a helység egy másik nevezetességéről, a borkútról is beszélt, amelynek ha megnyitjuk a csapját, bor folyik belőle. Na, apróra elmagyaráztattam magamnak, hogy is kell oda eljutni (elvégre Szlovákiában a biciklisekre nem vonatkozik a zéró tolerancia), aztán először a pincék felé indultam. Még az „odavágyódás” fázisában sok fotót nézegettem erről a helyről, de természetesen itt is beigazolódott az a közhely, mely szerint a legjobb fotó sem képes pótolni a jelenlét élményét. A dohosságot, az enyhe párát, az aljnövényzetben neszező madarak énekét, a magányukban is hívogató pincelejáratok vonzását a kép nem tudja visszaadni; azonban megpróbáltam megragadni a fák által ölelt erdőrész árnyait és fényeit, és valamit abból a bensőséges elrejtettségből, amit mindez sugároz.

A pincék közt tett séta után újra a főúton találtam magam, s azon végighaladva megérkeztem a hírneves borkútig. Rajta egy bibliai idézet bátorítja ivásra a szomjas vándort, de legnagyobb sajnálatomra a csapból nem jött semmi. A réseken bekukucskálva láttam, hogy a csap végére egy gumicső van illesztve, amely szerencsésebb napokon egy hordóban végződik, most azonban nem állt alatta semmi. Persze azért nem adtam búslakodásra a fejem, és a közeli Libapiac Pub táblája még inkább felvidított.

20160807_122206.jpg

20160807_122422.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jó hangulatban távoztam Kisgéresről, de hamar lefagyott a mosoly az arcomról, mikor a bodrogszentesi elágnál jobbra fordultam. Eladdig az oldalszél áldásos és kevésbé áldásos hatásait élvezhettem, utána viszont erős szembeszélben kellett megtennem 5 km-t. De csak tekertem, tekertem, hiszen ott lebegett a szemem előtt a cél, egy domboldalon már messziről világítottak a református templom falai. Máskor egy-egy diadalmas szelfit szoktam a tábla mellett készíteni, ha elérek egy régóta meglátogatni tervezett települést, de most az utolsó méterek nehézségei miatt ez is elmaradt. A domboldalra már csak felcaplattam, magam mellett tolva (s néha kapaszkodóként használva) a paripát, de a templom impozáns látványa minden fáradságért kárpótolt.

 

20160807_130018.jpg 

A gyülekezet lelkipásztorának, Szopó Ferencnek korábban már telefonon jeleztem az érkezésem, s megígérte, hogy körbevezet. Így is történt, s nagyon köszönöm neki itt is, hogy nemcsak beengedett a templomba, hanem részletesen mesélt is a történetéről. Nagy köszönet a készséges hozzáállásért! Tőle tudtam meg, hogy az épület legrégebbi része a 13. században készült, és a karcsai a „testvértemploma”: valószínűleg ugyanazok a mesterek építették mindkettőt, és a bélletes kapujuk is hasonló. A szentesit azonban a 15. és a 19. századokban is bővítették. A 15. századi építkezés eredményei a hosszúkás gótikus ablakok és a boltozatos szentély, amelynek csillagszerűen kiképzett mennyezete építészetileg is különleges.

20160807_131636.jpg

20160807_131425.jpg

A 19. századból származik a bejárattól jobb oldalra található térrész. Ide egy több száz éves, szögekkel kivert faajtót építettek be, amelynek tragikus története van. A török fosztogatások elől 40 környékbeli menekült a templomba, de az ellenség rajtuk ütött, lemészárolta mindannyiukat, s a holttesteket hátrahagyva beszögelték a templom kapuját. Lelkipásztor úr elmondta, hogy egy régészeti vizsgálat nyomán bebizonyosodott a szögek korabeli eredete, és az áldozatok maradványait is megtalálták, így a történet hitelesnek mondható.

20160807_131317.jpg

 

A templom kazettás mennyezettel rendelkezik. Az 1700-as évek végén itt szolgáló lelkésznek szívügye volt az akkorra elhanyagolt épület rendbe tétele (a padok közt rózsák nyíltak, a szószék tetején tyúk fészkelt a csibéivel), ő készíttette a (nem szokványos módon) több deszkából összerakott kazettákat is, melyek a beregi templomokhoz hasonlító növényi ornamentikával díszítettek. A felújítás folyamatát versbe szedte, a karzat egyik kazettáján ez a vers olvasható. Két éve történt egy komolyabb felújítás, ennek során restaurálták a már befeketedett mennyezetet és a karzatot, nagy öröm, hogy ezeket az értékeket most teljes valójukban megcsodálhatjuk. A templombelsőről itt látható egy körpanorámás felvétel: http://www.refzem.eu/images/Templomok/szentes_panorama.swf , gyenge minőségű fotóim megtekintése mellett ezt is javaslom.

 

Nagytiszteletű úr ajánlott még egy érdekességet: a templom felett egy sziklakilátó van, ahonnan tisztán látszik az egész vidék. Azt hiszem, nem találtam meg ezt a helyet, de a panoráma így is lenyűgöző volt: a környékbeli és távolabbi hegyekre, a községre és a működő kőbányára is szép kilátás nyílt.

20160807_132840.jpg

20160807_132916.jpg

20160807_133252.jpg

Drótszamaram orrát ezután Nagygéres felé irányítottam, visszafelé már nem akadályozott a szembeszél a haladásban. Hamarosan újra a vonaton álldogáltam, s a határon, mint mindig, most is megnéztem „hajózható folyónkat”, a Ronyvát.

20160807_144909.jpg

A bevezetésen kívül a beszámoló további részét a Debrecen felé tartó buszon jegyeztem le, pihenésképp egyszer-egyszer feltekintve az egyre alföldiesedő tájra, boldogan gondolva vissza a Zemplén felvidéki lankáira.

20160807_121122.jpg

 

A bejegyzés trackback címe:

https://csigakaravan.blog.hu/api/trackback/id/tr519835414

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása