A harmadik napot Pisa alaposabb feltérképezésére és a közeli kisváros, Lucca bejárására szántuk. A januári nap nem volt ezúttal annyira derűs, mint előzőleg, de azért így is viszonylag kellemes sétáló időnk lett. Úgy terveztük, hogy nem a főpályaudvaron, hanem a kisebb San Rossore állomáson szállunk föl a luccai vonatra, így nappal is föl tudtuk fedezni a belvárost, mint például a péntek este éjjeli fényben már körbejárt főteret, a Piazza de Cavalierit (Lovagok tere) az egyetem sgrafittós főépületével, előtte Cosimo de' Medici szobrával.
Vasárnap lévén, a Campo dei Miracolin lévő katedrálisba csak úgy mehettünk be, hogy megálltunk az épület hátuljában és csöndben figyeltük a misét. Egy marconább és egy kedvesebb tekintetű biztonsági őr pásztázott bennünket, a férfiakat figyelmeztették, hogy vegyék le a sapkájukat, de keményen rászóltak azokra is, akik fényképezni próbáltak. A mise nyelvét nem értettük, ám a történéseket igen; éppen a prédikáció végét hallottuk, s megkezdődtek az előkészületek az áldozáshoz. A ministránsok füstölőt lógattak, illata szétterjedt a hatalmas templomcsarnokban, amely a firenzei Dómhoz hasonlóan méreteivel és arányaival nyűgözte le a szemlélődőket. Az épületbelső számunkra szebb is volt, mind a firenzei Santa Maria dómé. Sokáig álltunk az olasz hangok, az orgona zenéje, a sajátos illatok, a mesterséges és természetes fények, a román építőművészet eme sajátos keverékében, így a templom minden érzékünkre gyakorolt valamilyen hatást, és talán ezáltal értettem meg valamit a katolikus liturgia működéséről. Elzsongódva léptünk ki a kapun, s az előzőleg megváltott jeggyel a temetőhöz indultunk. A fallal körülvett Camposanto gótikus stílusban épült, benne a díszes, szobrokkal, faragványokkal ellátott síremlékek mellett egy olyan kápolnát is találtunk, amelyben különböző szentek ereklyéit őrzik. Hosszan kutattuk az ismerős neveket, és az evangélisták nevei mellett egyik „kedvencünkét”, Szent Borbáláét is fölfedeztük – valamelyik csontdarabja volt tartóba foglalva. A temető falait különleges freskók díszítik, közülük ezt nézegettem legtovább:
A Csodák terétől rövid sétatávolságban lévő, nem túl forgalmas San Rossore vasútállomáson tehát Luccába vettünk jegyet. (Jegypénztár nincsen, csak automata, ahol kártyával tudtunk fizetni. A jegy érvényesítését természetesen ezúttal sem mulasztottuk el.) Húsz perces utazást követően, melynek során a Ripafratta felett álló-düledező erődítményrendszer festői romjait, vagy San Giuliano Terme fürdőváros dombjait is láthattuk, megérkeztünk abba a városkába, amelyet Olaszország legnagyobb szabadtéri múzeumaként is emlegetnek. A „mindent a szemnek, semmit a kéznek”-elv helyett azonban az óváros tárt karokkal fogadja a gyalog érkező turistákat, az autókra azonban szigorú tiltás vonatkozik, csak azok hajthatnak a falakon belülre, akik valóban a középkori utcák egyikében élnek. A nagy kiterjedésű, a teljes belvárost körülvevő masszív városfal védelmi célokból épült (elsősorban éppen a rivális Pisa közelsége miatt), ám a történelem úgy alakult errefelé, hogy végül semmi szükség nem volt rá: Lucca sosem állt ostrom alatt. Mégsem volt haszontalan, ugyanis az 1812-es nagy árvíz idején gátként funkcionált. Állítólag érdemes bringával vagy gyalog körbejárni a sétánnyá alakított fel tetején a várost – mi csak egy rövid időre másztunk föl rá visszafelé.
A fal Szent Péterről elnevezett kapuján léptünk be az óvárosba, ahol első dolgunk volt megkeresni a közeli San Martino-katedrálist, amelyhez úgy jutottunk el, hogy addig élő emberrel nem találkoztunk. Valóban számottevő a különbség a pisai és firenzei, illetve luccai turistamennyiség között, bár nyáron (vagy a luccai karnevál idején!) minden bizonnyal másképpen van, és az is igaz, hogy a főbb utcákon azért jócskán találkoztunk látogatókkal.
A katedrális nyitva lévő tornyába ezúttal nem kapaszkodtunk föl, körbejártuk a gótikus jegyekkel is bíró gyönyörű épületet, böngészgettük a homlokzat hónapokat jelképező szobrait, és még egy érdekes, keresztény szentélyről lévén szó helyidegennek tűnő, 12-13. századi labirintusrajzot (elvileg a görög mítoszból ismert krétai útvesztő ábrázolásáról van szó) is megpillantottunk az egyik oszlopon.
A sok szép templom közül a Szent Márton-dóm volt az tehát, amelyet belülről is szerettünk volna alaposabban fölfedezni, így jegyet váltottunk. Itt található az a különleges, fából faragott, egy templomon belüli „kis templomban” található Krisztus-kereszt, amely később más európai kegyhelyek Krisztus-ábrázolásainak is mintájául szolgált. A kereszt nemcsak a testen lévő, sűrűn redőzött köpeny vagy a mögötte lévő kör miatt érdekes, hanem Jézus Krisztus átható tekintete miatt is; a keresztre Volto Santóként, vagyis ’szent arcként’ is hivatkoznak.
Egy másik testábrázolás is hangsúlyos szerepet kapott a templomban. Ilaria del Carretto síremléke az egyik oldalkápolnában látható, a fiatal nőről készült márványszobrot a reneszánsz művészet egyik kiemelkedő darabjának tartják. Lucca egyik reneszánsz főura, Paolo Guinigi felesége volt az itt nyugvó asszony, síremlékének elkészítésére a férj az egyik legtehetségesebb kortárs szobrászt, Jacopo della Querciát kérte fel. Az oldalkápolnában nem csak a síremlék körül időztünk elcsöndesülve, de a festményeket is megcsodáltuk – érdemes alaposan körüljárni a templombelsőt, hiszen több különleges reneszánsz alkotást (szobrok, képek) fedezhetünk föl, és a padlómozaik is meglepetéseket rejt.
A templomból kilépve csak úgy elkezdtünk barangolni, a szűk az utcák kimondottan csábítottak arra, hogy el-eltévelyeddjünk bennük. Időnként talán így is történt, de a sikátorok egyre-másra terekké szélesedtek, ahol újra elővehettük jegyzeteinket, s megnézhettük, hol is járunk. Így bukkantunk rá a San Frediano-templomra, melynek látványos mozaik van a homlokzatán; az oszlopokkal és boltívekkel csipkézett San Michelére, melynek tetejéről Mihály arkangyal őrzi a várost; vagy a SS. Giovanni e Reparatára, amelynek aljában egy őskeresztyén templom maradványai tekinthetők meg (ezúttal mi nem tekintettük meg). A sétálgatástól kissé elfáradva itt is megittunk egy kávét, mellé pedig egy luccai specialitást kóstoltunk meg, ami egy melegen tálalt mandulás sütemény volt (a főtéren, sajnos ehhez méltó árfekvésben...). Természetesen nem hagyhattuk ki Puccini szülőházát és a zeneszerző szobrát sem egy picike téren.
A fő attrakció, a Piazza dell’Anfiteatro még ezután következett. A városka többek közt arról is híres, hogy a Claudius császár uralkodása alatt épült amfiteátrum romjaira házakat építettek, s az eredeti kövek itt-ott kibukkannak a színesre meszelt házak téglái alól. Elmagyarázni kicsit nehezebb, mint képekkel megmutatni – így néz ki:
Egyedülálló „újrahasznosítása” ez egy ókori épületnek! A kíváncsiságtól hajtva be is óvakodtunk az egyik ház ajtaján, s a lépcsőház kialakítása, a kapaszkodók, a szűk lépcsők fordulóiból kileső lakásajtók bizony érdekes egymásra torlódását jelezték az évszázadoknak. Az amfiteátrumtól nem messze található a Torre Guinigi, a már emlegetett Guinigi család palotájának tornya, melynek tetején fák gyökereznek. (Valaha több efféle is volt Luccában – mára az maradt, az épület látogatható.) Megannyi kisebb-nagyobb látnivalót kínál tehát Lucca, ha errefelé járunk, érdemes felvenni az úticélok közé.
Vonattal indultunk vissza Pisába, ahol búcsút vettünk a Csodák terétől – tudtuk, hogy a hazaút napján már nem lesz időnk eljönni ide. Fáradságunk ellenére nehezen engedtük el a várost, így nem a lenyűgöző, de már többször bejárt központi tér felé, hanem egy némileg hosszabb úton indultunk vissza átmeneti otthonunkba, s az éjszakai városnegyedek sajátos hangulatának átélése mellett még esti ajándékként be tudtunk lesni egy újabb, Arno-közeli templomba, a San Nicolába, amelyben a legrégebbi pisai városábrázolást is megnézhettük az egyik freskón. A kötelező esti Giorgio-pizza sem maradhatott el, immár búcsúzásképp.
A hétfő délelőtt ugyanis már csak pakolászással, készülődéssel telt, (a távozás napjára végleg tavasszá derülő időjárásban) azonban az állomás, majd a reptér felé indulva az Arno partján megnéztük még azt is kis templomot, amelyet Pisa egyik legszebbjének tartanak: ez a Santa Maria della Spina. A repülőn még integettem a tengernek, a ferde toronynak, a dómnak, aztán belesimultunk a felhőkbe, hogy Szerb Antallal szólva csillogó szemmel azt próbáljuk elemezni, mit jelent a számunkra, mennyi csodát és eksztázist (s még mennyi fölfedezésre váró aranyos szegletet), maga ez a szó: Toszkána.
Santa Maria della Spina
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
