Múzeumok éjszakája – Bécsben

Bécsről egész sorozatot lehetne indítani itt a blogon. Írhatnék egy bejegyzést külön a parkokról, külön a múzeumokról, külön a kötelező látványosságokról, és még mindig nem érnék a végére. Most csupán egy részletet mutatnék meg a szomszédos főváros pezsgő kulturális életéből: számtalan izgalmas kiállítást láttam az ORF által szervezett Lange Nacht der Museen – ’Múzeumok hosszú éjszakája’ rendezvényen, és szeretném megosztani az élményeimet olvasóinkkal is. (A szövegben található linkek az adott rendezvény vagy kiállítás honlapjára visznek, ahol részletesebben is lehet tájékozódni.)

Az ORF (Österreichischer Rundfunk, osztrák állami közszolgálati rádió és televízió) idén 19. alkalommal rendezte meg a Múzeumok hosszú éjszakáját, s a rendezvény keretében Ausztria-szerte mintegy 700 múzeum és galéria nyitja meg kapuit este hattól éjjel egy óráig. A jegyárak az egész országban egységesek: 15 euró a teljes árú, 12 euró a kedvezményes jegy, amellyel a résztvevő intézmények mindegyikébe szabad a bejárás. Bécsben ezzel a jeggyel ingyen lehetett használni a tömegközlekedést, sőt számos helyszínre különjáratok is indultak. Nemcsak az állandó és időszaki kiállításokon, hanem rendhagyó programokon is részt vehettünk, és a legtöbb múzeum kimondottan gyerekeknek szóló programokkal is készült. Mint látszik, a koncepció nagyon hasonlít a magyarországi Múzeumok Éjszakája programsorozathoz, talán annyi a különbség, hogy nálunk városonként eltérőek a jegyárak, és a tól-ig határ sem ennyire szigorú: bizony nem egyszer ért a hajnal a debreceni Modem előtt vagy a református kollégium kertjében, ahol még bőven zajlottak az események! De nosztalgiázás helyett inkább elmesélem, milyen helyszíneket látogattam végig Bécsben! 

Bezirksmuseum Floridsdorf – a családias

Ösztöndíjas időszakot töltök itt, ezalatt egy floridsdorfi kollégiumban kaptam szállást. Ez a kerület Bécs északi részén található, igencsak messze a városközponttól, de már az itt töltött néhány nap alatt is megkedveltem rengeteg zöld területe és a Duna közelsége miatt. Szerettem volna a kerület történetét jobban is megismerni, ezért az éjszakai barangolást a floridsdorfi múzeumban kezdtem (egyébként a legtöbb kerületnek van saját múzeuma). Otthon is szeretem a kisebb múzeumokat: az üveges vitrinekben kiállított régi könyveknek, fotóknak, a néha megbicsakló helyesírással készült információs tábláknak, a hatvanas-hetvenes évekből ottmaradt bútoroknak igazán sajátos hangulata van, amibe jólesik időnként belesüppedni. Ennek a hangulatnak az esszenciáját kaptam meg a floridsdorfi múzeumban, s ezt az otthonosságot csak fokozták a rettentő kedves múzeumi kalauzok. Nem tudom, hogy az ott segédkező idős hölgyek és úriemberek az intézmény dolgozói voltak-e vagy nyugdíjas önkéntesek, de rendkívül segítőkészen, barátságosan fordultak minden betérő felé, és szívesen elmagyarázták, melyik vitrinben mit látunk. Szendvicseket, házi süteményeket és ásványvizet is tettek ki egy asztalra, hogy aki megéhezik-megszomjazik, feltöltekezhessen. Bár én egyiket sem kóstoltam meg, de többen szendviccsel a kezükben járták végig a termeket, amelyek egy részében a kerületi vasútról tájékozódhattunk, láthattunk századelős osztrák gyerekjátékokat, -könyveket, az egyik sarokban egy kamra, a másikban egy konyha volt berendezve, a következő helyiségben Beethovenről olvashattunk, másutt többmillió éves kőzetek sorakoztak az üvegek alatt, a földszinten a kerület Stammersdorf nevű részének történetét lehetett megismerni… amolyan kedves összevisszaság jellemezte a helyet, mindenből volt egy kicsi. De nem bántam: rengeteg kedves mosolyt gyűjtöttem be itt, ami meghatározta, hogy az este további óráinak jókedvűen vágjak neki.

img_20181006_183239.jpg

img_20181006_183850.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

korabeli játékok és a múzeum épülete alkonyatban

Leopold Museum – a monumentális

Az egyik kedvenc helyem Bécsben a Museumsquartier, amelyet egyszerre békésnek és nyüzsgőnek, egyszerre exkluzívnak és nyitottnak érzékelek. Akármikor járok a múzeumok által határolt udvarban, ott mindig „élet” van: most például hatalmas tömeg volt, amely sáskahadként árasztotta el az épületeket, Gustav Klimt műveire vagy Andy Warhol Mick Jagger-képeire éhesen. Magam is egy kis sáska voltam a csapatban, és elsőként a Leopold Múzeumot vettem célba, kb. egy órával a floridsdorfi látogatásom után (mert a belvárosba vezető villamosúton megint sikerült eltévednem). Itt két festő és két fotográfus életműve állt a középpontban: október végéig, illetve november elejéig nagyszabású kiállítások láthatóak Gustav Klimt és Egon Schiele grafikáiból és festményeiből, valamint Dora Kallmus és Moriz Nähr fotóiból. A tárlatok közül a Machen Sie mich schön, Madame d’Ora!  (Szépítsen meg, d’Ora asszony!) címűt emelném ki, ez volt számomra a legizgalmasabb. Dora Kallmus bécsi és párizsi műtermeiben a 20. század meghatározó alakjait fotózta le: Pablo Picasso, Jacques Tati, Josephine Baker vagy Gustav Klimt is járt nála (utóbbi a legelső művész, akit lencsevégre kapott). A kiállításon olvasható egyik idézet szerint azért szerettek nála fényképezkedni, mert valóban megszépítette alanyait; fotóiról valamiféle századeleji báj és elegancia sugárzik. A bécsi és párizsi „glamúr” után valóságos sokk belépni a kiállítás utolsó termébe, amely Madame d’Ora pályájának második világháború utáni időszakát mutatja be. Kikeresztelkedett zsidóként a negyvenes években elvesztette párizsi műtermét, és bujkálnia kellett; amikor pedig újrakezdhette a munkát, az általa is „megélhetési”-nek bélyegzett portréfotózás mellett vágóhidakon kezdett állati maradványokat fényképezni – egyes értelmezések szerint ezzel dolgozta fel a zsidóság elhurcolásának, gépies megsemmisítésének traumáját. Menekülttáborokban is járt, az ottani állapotokat dokumentálva. Ezeken a képeken nyoma sincs a korábbi évtizedek csillogásának, bár a portréfotókon természetesen továbbra is igyekezett a legszebbet kihozni modelljeiből. A kiállítás nemcsak megismertet minket egy huszadik századi női életpályával, hanem ezen keresztül arra is képes, hogy a huszadik század szélsőséges történéseiről kínáljon átfogó áttekintést (és egyfajta értelmezést is). 

img_20181006_202956.jpg

MUMOK – a bénázásba fulladó (ötvenöt) első randi

Egy padon ülve kicsit eltöprengtem a látottakon (az MQ sajátos utcai csm_mq_hofmoebel_1695150ef1.jpgbútorai mind foglaltak voltak, ezekről van szó, a látszat ellenére roppant kényelmesek), majd tovább indultam a közeli Mumok (museum moderner kunst stiftung ludwig wien) felé. Már korábban kinéztem magamnak a 55 Dates – Highlights aus der mumok Sammlung című tárlatot, amely a múzeum gyűjteményéből sorakoztat fel 55 különböző darabot, s az ismertetőben azt írják, hogy ez egyfajta „vakrandi” az alkotásokkal. Természetesen itt sem én voltam az egyetlen, aki randira készült, rajtam kívül még több százan próbáltak közelebbi ismeretséget kötni a műalkotásokkal. De talán egyikük sem vette annyira szó szerint ezt a közelséget, mint én, akire két különböző biztonsági őr is rászólt, hogy ne fogdossa az alkotásokat, vagy ne lépjen a fekete vonal elé, mert megsérti a mű intim szféráját. Bár a művek egy része a kiállítás rendezőjének tervei szerint drótkerítés mögött volt megtekinthető, az elrendezés mégis teret adott a néző gondolatainak, asszociációinak. Olyan alkotások kerültek egymás mellé (sőt, egymásra), amelyeknek látszólag semmi közük egymáshoz, és a befogadó, ha akarja, megteremtheti közöttük a kapcsolatot, ha nem akarja, akkor megpróbálhatja önmagukban szemlélni őket (ami egyébként az erős kontextus miatt szinte lehetetlen). Ez a szabadság: maga a „randi” szó, meg az elrendezés módja arra biztatott, hogy valóban felfedezője, és ne csak megfigyelője legyek az egymás után sorjázó kiállítási tárgyaknak – persze itt azt is megtanultam, hogy a felfedezői függetlenségnek is megvannak a határai.

img_20181006_212100.jpg

img_20181006_211253.jpg

Naturhistorisches Museum – a rövid kitérő

Ide csak azért a szobrocskáért ugrottam be, amelynek a mágnesváltozata évek óta hűségesen őrzi hűtőnk tartalmát. A Willendorfi Vénuszról van szó, amely Ausztria leghíresebb, prehisztorikus időkből származó régészeti lelete. Bár tudtam, hogy kb. 10 cm-es alkotásról van szó, élőben mégis meglepett, mennyire kicsi. Miután alaposan megnéztem a Vénuszt, lefelé vettem az irányt, de egyszercsak furcsa hörgésre lettem figyelmes egy másik teremből: mikor bekukkantottam, egy fejét-farkát csapkodó, dühös T-rexszel találtam szemközt magam! A Jurassic Park gyerekkori rajongójaként lenyűgözött a látvány, és vártam egy kicsit, amíg bekapcsolt a „békés” program, amikor a dinó csak kíváncsian szemlélte a körülötte összegyűlt tömeget. Rengeteg csillogó szemű kisgyereket, okostelefonokkal videót készítő kezeket és a természetes élőhelyétől merőben eltérő, pompázatos díszítésű falakat látott.

Kunstforum Wien – az exkluzív

Már jócskán fél tizenegyet mutatott az óra, amikor elindultam az utolsó választott helyszínre, a Bank Austria Kunstforumba. Ez azért keltette fel az érdeklődésem, mert a programfüzet azt ígérte, hogy egy készülő kiállítás kulisszái mögé pillanthat be óránként mindössze 20 érdeklődő. A Faszination Japan című tárlat a 19. század Távol-Kelet iránti vonzalmát járja körül, és arra keresi a választ, hogyan épültek be az egzotikus hatások a 20. század elejének festészetébe. A Van Gogh, Monet és Klimt nevével fémjelzett kiállítás igazán sokszínű és izgalmas lesz, és olyan japán művészeket is felvonultat majd, mint 350px-great_wave_off_kanagawa2.jpgKasushika Hokusai, akinek A nagy hullám Kanagavánál című képe is látható majd. Mindezt onnan tudom, hogy a 23.15-kor kezdődő tárlatvezetésen én is a „szerencsés” (illetve inkább élelmes, és, hát, egy nagyon kicsit tolakodó) 20 fő között lehettem, akik három termet megnézhettek a kiállításból. Mivel a megnyitó jövő hét csütörtökön lesz, akár dönthettem volna úgy is, hogy azon veszek részt, mégis mozgatta a fantáziámat, milyen egy félkész múzeumi tér. Nem csalódtam: a már kiállított és még letakart képek misztikuma, egy asztalon fekvő Klimt-festmény és „relikviái” (nagyító, különböző hivatalos iratok, a mellette álló szállítódoboz, amely különleges hungarocelldarabokkal van bélelve), a vezetésen elhangzott információk mind azt az érzést keltették, mintha egy staedel_kunstdermoderne_degas_edgar_dieorchestermusiker_1872.jpgkrimibe csöppentem volna, amelyben egy értékes, lopott műalkotást kell megkeresni. Nem mondom, hogy egy ilyen bűntényben most már jó detektív lennék, hiszen fél tizenkettő magasságában már nem igazán ment fejben annak lefordítása, hogy hány fokon is kell tartani a levegőt, hogy az olajfestmények ne sérüljenek, vagy hogy pontosan hány lépésből áll a kicsomagolás protokollja (sok), ezért talán jobban tettem volna, ha a belvárosi múzeumlátogatást a Kunstforumban kezdem, még pihentebben. Mindenesetre olyan műveket láthattam, mint például Edgar Degas Operazenekar című festménye, amelyről egy rövid, de lényegre törő elemzést is sikerült még megértenem (és ennek azért örülök, mert nagyon szeretem ezt a képet). A fáradtsággal (és a várakozással: kb. félórát ácsorogtam-üldögéltem a Kunstforum előterében, hogy biztosan bejussak) együtt is kitűnő záróprogramja volt ez a Múzeumok hosszú éjszakájának, amelyet, azt hiszem, igazán tartalmasan töltöttem el.  

A bejegyzés trackback címe:

https://csigakaravan.blog.hu/api/trackback/id/tr6714288675

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.